A történet szempontjából lényegtelen, hogy Tóth Imre miskolci kohász végülis átnyújtotta-e azt a bizonyos petíciót Kövér Lászlónak. A lényeg, hogy ünnep volt.
Hogy ki és mit ünnepelt, ebben erősen megoszlott az ott lévők véleménye.

A menet résztvevői a kitűzött célt teljesítették, legyalogoltak 200 km-t. Várta őket kb. 1000 ember, és több tucat politikus. Volt ott MSZP-s, LMP-s, DK-s – és ott voltak az elmaradhatatlan szolidaritás zászlók is (a vezérek már nem, ki tudja miért).
Az MSZP igazi házigazdaként viselkedett – teát és zsíroskenyeret osztottak, szólt a zene. Lehetett venni sípot, kitűzőt és egyéb csecsebecséket. A nap hőseinek kijárt az ünneplés.

Hogy a munkát kereső borsodi férfiakban milyen gondolatokat ébresztett a politikusok hátbaveregetése, nem tudhatom. Számomra viszont megrázó volt.
Eszembe jutott, amikor bő 3 évvel ezelőtt civil szervezetek segítségét kértem, mert úgy gondoltam, hogy egy népszavazási kezdeményezés 200 ezer aláírását egymagam nem tudom teljesíteni. Kérésemet szóra sem méltatták sehol – így hát egy lehetőségem maradt: egyedül belevágni.
 
Tudjuk, hogy Tóth Imre először a Jobbiktól kért támogatást a menet megszervezésére, majd miután ők nemet mondtak, megkereste az MSZP-t, akik szíves örömest ugrottak a lehetőségre.
Vajon mi lett volna, ha visszautasítják? Nekivágott volna egyedül? S ha így indul neki, akkor vajon jutott volna neki akár egyetlen perc is a médiában?

Tegnap arról írtam, hogy a legszebb és legtisztább üzeneteket is be tudják mocskolni a politikusok. Az Alkotmány utcában pontosan ez történt.
Őszintén sajnálom.